Az ügyvédi hivatás gyakorlásáról szóló 51/1995-ös számú Törvény 3. cikkelye kimondja, hogy az ügyvéd folytathat mediátor/békéltető tevékenységet.

Ez konkrétan abban áll, hogy a konfliktusban álló felek között közvetítünk, hozzásegítjük őket ahhoz, hogy kulturált vita keretén belül érvényesíthessék és képviselhessék érdekeiket, szempontjaikat, meghallgassák és megértsék a másik fél álláspontját, hogy majd kölcsönösen engedményeket téve eljuthassanak egy olyan egyezségre, amely mindkettejük megelégedésére szolgál.

Az ügyvéd feladata ebben az esetben sem az, hogy döntsön az ügyfele helyett. A döntés mindig az ügyfél kezében van! Az ügyvéd segít a kommunikációban, abban, hogy az ügyfelek felismerjék, miért áll érdekükben együttműködni, megegyezni, és eldönthessék, hogy ehhez milyen engedményeket hajlandóak megtenni.

Ilyen esetekben az ügyvéd tehát közvetít szemben álló érdekek között, együtt keresve egy kölcsönösen előnyös, presztízsveszteséget nem okozó és – ahol csak lehet – kapcsolatot megőrző megoldást.

Ezek az egyeztető tárgyalások ellentétesek, de nem ellenségesek, együtt keressük a közös pontot, amely megalapozhatja a tárgyalás menetét.

Ne akarjuk a másik felet megsemmisíteni, elsöprő győzelmet aratni felette!

Az egyoldalúan előnyös egyezségek rövid életűek. Minél egyoldalúbb egy szerződés, annál erősebb ösztönzést érez a hátrányos helyzetű fél, hogy kibújjon a megállapodás szorításából.

Mélyen hiszek a párbeszéd erejében.

Gyakran szem elől tévesztjük, hogy egy bíró ugyanúgy hozhat hibás döntéseket, mint mi, ugyanúgy vannak gyengeségei, mint nekünk. Hát akkor miért ne vegyük kézbe mi a saját életünk irányítását, miért ne döntsünk mi a saját dolgainkról, problémáinkról? Miért döntsön más helyettünk? (Bár az is egy döntés, hogy kiadjuk a döntéshozatal jogát a kezünkből. A mi döntésünk.)